Jó nagy slamasztikában van az acélipar

Az acélipar a globális gazdaság egyik alappillére, a teljes GDP közel 4 százalékát adja, mégis a világ üvegházhatásúgáz-kibocsátás 11 százalékáért felel, így a zöldátállás ebben az ágazatban alapvető fontosságú lenne a fenntarthatóság szempontjából. Az ismert kaliforniai energetikai think tank, a Global Energy Monitor (GEM) e hónap közepén kiadott jelentése szerint 2030-ra az új acélipari kapacitások csupán 36 százaléka épül alacsony kibocsátású elektromos ívkemencés (EAF) technológiára, csak éppen elmaradva a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) 37 százalékos céljától.  

A „zöldítéshez” az újrafeldolgozási arányt is növelni kell – de ne szaladjunk ennyire előre! 

Az Európai Unió szigorú klímacéljai – például a szén-dioxid-kvótakereskedelmi rendszer (ETS) és a határokon átnyúló szén-dioxid-korrekciós mechanizmus (CBAM) – nyomást gyakorolnak az iparágra, de a globális túltermelés nehezíti a fenntartható acélgyártás óriási beruházásainak megtérülését, főképp az említett elektromos kemencék bevezetését. Érdemes megjegyezni, hogy a dunaújvárosi vasműben is felmerült egy elektromos ívkemencére való beruházás, miután tavaly nyáron leállt az ottani nyersacéltermelés, de a Liberty Dunaújváros (korábban ISD Dunaferr) helyzete a közeljövőben aligha teszi lehetővé a fejlesztést.

India szerepe a globális acéliparban 

Visszatérve a GEM tanulmányára: India a világ legnagyobb acéliparikapacitás-bővítője, amely a globális fejlesztések több mint 40 százalékáért (352 millió tonna/év) felel, míg Kína csupán 140 millió tonna/évvel számol. Az ország új kapacitásainak több a mint fele (200 millió tonna/év) szénalapú magasolvasztós technológiára épül, amely tonnánként 20-25 százalékkal több szén-dioxidot bocsát ki, mint a kínai átlag, így az indiai acélipar a leginkább karbonintenzív ágazatok egyike. Bár a fejlesztések volumene tavalyról idénre 258 millió tonnáról 352-re nőtt, csupán 8 százalék (28 millió tonna) van építés alatt, ami igen lassú előrehaladást jelez. Ez időt adhat a zöldtechnológiák térnyerésére, de a globális acélpiaci túltermelés és a gazdasági realitások ezt megnehezítik. 

Astrid Grigsby-Schulte, a GEM projektvezetője szerint  

India szénalapú acéliparának bővítése az EU piacaira is hatással van, hiszen az olcsó, de környezetszennyező importacél – különösen a CBAM teljes bevezetése előtt – alááshatja a helyi gyártók zölderőfeszítéseit. 

Megéri a zöldacél? 

A GEM jelentése a Global Iron Ore Mine Tracker adatait is integrálja, amely a vasércbányászatot követi nyomon. Az utóbbi az acélgyártás alapanyaga, a kitermelt mennyiség 98 százaléka ebbe az iparágba kerül. Tavaly a globális termelés 2,059 milliárd tonna volt, ebből Ausztrália 43, Brazília 21 százalékot biztosított. E két ország megújulóenergia-potenciálja ugyan lehetővé teheti, hogy a zöldacélgyártás úttörőivé váljanak, de egyelőre nagyon messze vannak ettől. Ezzel szemben az EU élen jár az acélipar dekarbonizációjában, de a zöldátállás a kontinensünkön is számos akadályba ütközik.  

Elvben segít, hogy az ETS és a CBAM szigorú szabályozása megdrágítja a magas kibocsátású importacélokat, így India termékei hosszú távon versenyhátrányba kerülhetnek. Ám  

A zöldenergia-források szeszélyes rendelkezésre állása és az ívkemencék óriási áramigénye miatt a valódi zöldacél aránya alacsony marad. Ráadásul az acél többi része továbbra is kokszolós, széntüzelésű kohókban készül, hiszen a 37 százaléknyi EAF-en túl a fennmaradó 63 százalék világszerte hagyományos acélmű marad. 

Ám ha csak az EAF-ekat nézzük: a magas energiaárak tovább rontják az EU acéliparának versenyképességét. A gyártás energiaigényes, és a globális piacokon dúló árverseny, valamint a túltermelés miatt a kevéssé feldolgozott áruk szállítása csak extrém túlkínálat esetén gazdaságos. Ez az EU gyártóit még inkább kiszoríthatja a világpiacról, miközben az indiai és a kínai importacél árnyomása tovább nőhet. Az EU ezért szigorú vámokkal és támogatásokkal védi saját acéliparát, miközben a zöldtechnológiák bevezetésére ösztönzi a gyártókat.  

Régiós ellátási kockázatok  

Hazánk számára az acélipar zöldátállása inkább kihívás, mint lehetőség. A Worldsteel és az Eurofer adatai szerint  

A hazai nyersacéltermelés egyetlen megmaradt kohója, a Liberty Dunaújváros (korábban ISD Dunafer) tavaly nyáron leállította a nyersacélgyártást, míg Diósgyőrben már 2009-ben megszűnt a termelés. Ez hosszú távon – különösen vámháborúk vagy ellátási láncok szakadozása esetén – nemzetbiztonsági kockázatot jelent. A magyar gazdaság, amely erősen függ az acélfelhasználó ágazatoktól – például az autó- és az építőipartól –, kiszolgáltatottá válhat az importfüggőség növekedésével. 
A dunaújvárosi folyékony fázis, azaz a nyersacél-előállító a meleghengermű feltehetően nem indulhat már újra. Ám a hideghengermű, amelynek a kapacitása évi 450 ezer tonna, alapvető fontosságú lehet a hazai acélipar részleges megőrzésében. Bár ez a létesítmény nem az olvasztási fázisra fókuszál, a működése csökkenthetné az importfüggőséget és stabilizálná az ellátást. Ehhez azonban állami és uniós támogatások, valamint kétoldalú államközi acélellátási megállapodások vagy tartalékolás szükségesek. Jó hír, hogy az EU zöldacélirányelvei elvben lehetőséget adnak a magyar acélipar újjáélesztésére, mivel az elektromos ívkemencés technológia, amelyet a magyar üzemek részben már alkalmaznak, előnyt jelenthet a CBAM követelményeinek teljesítésében. 

(Forrás: Global Energy Monitor) 

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: Pexels

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.